Amikor a személy elkövet egy ártó tettet, és aztán visszatartja, akkor általában az igazolás társadalmi mechanizmusát alkalmazza. „Igazolás” alatt azt értjük, amikor valaki kimagyarázza, hogy egy ártó tett tulajdonképpen miért is nem volt ártó tett.

Mindannyian hallottunk már olyat, amikor emberek megkísérlik igazolni a tetteiket, és ösztönösen mindannyian tudtuk, hogy az igazolás felér a bűnösség beismerésével. Ám eddig nem értettük az igazolás pontos mögöttes mechanizmusát.

A Szcientológia processzing alkalmazása híján, attól eltekintve, hogy a személy megpróbálta kisebbíteni az ártó tettet, semmi olyan módszer nem volt, amelynek segítségével meg tudta volna szabadítani önmagát annak a tudatától, hogy elkövetett egy ártó tettet.

Vannak egyházak és más csoportok, amelyek a gyóntatás használatával tettek erőfeszítést arra, hogy megszabadítsák a személyt ártó tetteinek nyomásától. Mivel azonban nem értették teljesen ennek minden mechanizmusát, ez csak korlátozottan működött. Ahhoz, hogy a gyónás valóban hatékony legyen, az ember rossz cselekedeteinek feltárását teljes felelősségvállalásnak kell kísérnie. Minden ártó tett az élet egy vagy több területén tanúsított felelőtlenség terméke.

A visszatartások maguk is egyfajta ártó tettek, de a forrásuk más. A Szcientológia végérvényesen bebizonyította, hogy az Ember alapvetően jó, és ez a tény szöges ellentétben áll az olyan régi vallásos hiedelmekkel, miszerint az Ember alapvetően gonosz. Az ember olyannyira jó, hogy amikor ráeszmél önnön rendkívül veszélyes voltára, és arra, hogy vétkezett, akkor törekszik a saját erejét minimálisra csökkenteni. Ha pedig ez nem válik be, és még mindig úgy találja, hogy ártó tetteket követ el, akkor ezután megpróbálja kivonni magát a forgalomból, vagy távozás által, vagy önmaga elfogatása és kivégeztetése által. E nélkül a mérlegelés nélkül a rendőrség tehetetlen lenne a bűnügyek felderítésében. A bűnöző mindig segédkezet nyújt ahhoz, hogy elfogják. Csak az a rejtély, hogy a rendőrség miért bünteti meg az elfogott bűnözőt. Az elfogott bűnöző azt akarja, hogy a társadalom számára kevésbé ártalmassá tegyék, és rehabilitálják. Ha ez igaz, akkor miért nem könnyít a lelkén? A helyzet az, hogy ártó tettnek tekinti azt, ha könnyít a lelkén.

Amikor a személy elkövet egy ártó tettet, ebben az esetben például pénzt lop a főnökétől...

...lesz egy visszatartása azzal a személlyel szemben, akinek ártott.

Amikor túlságosan megnövekedett annak a terhe, amit az illető elkövetett...

...kisebbíteni fogja a személyt, akinek ártott, abbéli erőfeszítésében, hogy csökkentse a saját ártó tettét – és ezt „igazolásnak” nevezzük.

Az emberek azért tartják vissza az ártó tetteket, mert úgy hiszik, hogy ha elmondanák őket, az egy újabb ártó tett lenne. Mintha csak az emberek megpróbálnák elnyelni és elrejteni szem elől a világ minden gonoszságát. Ez egy makacs téveszme. Azáltal, hogy visszatartanak ártó tetteket, ezek a felszínen maradnak, és maguk – visszatartásokként – a folyamatos gonoszság kizárólagos okai.

E mechanizmusok miatt, amikor a teher túlságosan megnövekedett, az Ember egy másik mechanizmusba kényszerült – abba az erőfeszítésbe, hogy megpróbálja kisebbíteni az ártó tett nagyságát és szorítását. Ezt csak úgy tudta megtenni, hogy megpróbálta kisebbíteni annak a személynek a nagyságát és jó hírét, aki ellen elkövette az ártó tettet. Tehát, amikor az ember elkövet egy ártó tettet, azt általában olyan erőfeszítés követi, amely arra irányul, hogy az ártó tett célpontjának jóságát vagy fontosságát csökkentse. Tehát a férjnek, aki megcsalja a feleségét, ezután azt kell mondania, hogy a feleség valamiképpen semmirekellő volt. Így aztán a feleségnek, aki megcsalta a férjét, kisebbítenie kellett a férjét, hogy kisebbítse az ártó tettet. Ennek fényében a legtöbb kritizálás annak az igazolása, hogy az illető elkövetett egy ártó tettet.

Ez nem jelenti azt, hogy minden rendben van, és hogy soha senki és semmi nem érdemel kritikát. Az Ember nem boldog. Az ártó tett mechanizmusa pedig egyszerűen egy gyalázatos „játszma”, amelybe az Ember anélkül sodródott bele, hogy tudta volna, merre tart. Tehát van helyes és helytelen a magatartásban, a társadalomban és általában az életben, azonban az összevissza zsémbelő kritikusság – amennyiben tények nem támasztják alá – csak az ártó tett célpontja nagyságának kisebbítésére tett erőfeszítés, hogy az illető képes legyen együtt élni (legalábbis reményei szerint) az ártó tettel. Természetesen igazságtalanul kritizálni és valakinek a jó hírét rontani már önmagában is ártó tett, így ez a mechanizmus valójában nem működőképes.

Ez egy lefelé menő spirál. Az ember tudtán kívül ártó tetteket követ el. Ezeket azzal próbálja igazolni, hogy hibákat talál, vagy azt állítja, hogy mások a hibásak. Ez további ártó tettekre viszi ugyanezek ellen az emberek ellen, ami önmagának és néha ezeknek az embereknek is a degradálásához vezet.

A társadalom arra rendezkedett be, hogy így vagy úgy szinte az összes vétséget büntesse. A büntetés csak tovább rontja az ártótett-sorozatot, és degradálja azt, aki büntet. Ám azok az emberek, akik ártó tettek elkövetésében bűnösek, büntetést követelnek. A büntetést arra használják, hogy (reményeik szerint) ennek segítségével fogják vissza magukat attól, hogy tovább ártsanak a dinamikáknak. Az áldozat az, aki követeli a büntetést, és fonák gondolkodású az a társadalom, amely odaítéli. Az emberek térden állva könyörögnek, hogy végezzék ki őket. És ha nem teszik meg nekik ezt a szívességet, akkor a poklok minden haragja is szelíd hozzájuk képest.

Amikor metsző és durva kritikát hallunk valakiről, ami kissé túl éles, akkor tudjunk róla, hogy a megkritizált személlyel szembeni ártó tettekkel van dolgunk.

A kezünkbe került az a mechanizmus, amitől ez egy őrült univerzum. A mechanizmus ismerete lehetővé teszi, hogy egy olyan hatékony kezeléshez jussunk, amivel azt hatástalanítani lehet. Ennek azonban vannak olyan további vonatkozásai, amelyeket előbb meg kell értenünk.